Arielben, a nőstény cicámban tulajdonképpen nincs semmi különös, legalábbis így gondoltam. Két éles szeme van, négy fürge lába, és még sosem vetette rá magát egyetlen csörgőkígyóra sem, hogy megmentse az életemet.

Tíz állatom van otthon, de Ariellel kapcsolatban csupán egyetlen érdekes dolgot tudnék megemlíteni: a barátságot, ami kék-arany arapapagájomhoz, Pongóhoz fűzi. Mindig csodálkoztam azon, hogy a macskáim, akik odakint rendszeresen vadásztak a madarakra, a papagájjal szemben megtartották a tisztes távolságot. Talán mert az arapapagáj olyan nagynak és félelmetesnek tűnt a szemükben? Szívesebben gondoltam úgy, tudják, a „mami madara” tiltott vad.

Arielt viszont Pongo egyszerűen megigézte. A ketrec mellett üldögélve úgy bámul Pongóra, mint valami istenségre. Ariel szemszögéből nézve talán valóban az. Pongó ülőrúdjáról finom falatok potyognak Ariel szájába – sajt, csirke és minden egyéb, amit enni kap. Nem tudom eldönteni, Pongo csupán a madarak szokásos rendetlen módján eszik, vagy valóban megosztja ételét a macskával. Ariel időnként két hátsó lábára állva benyúl a ketrecbe. Pongo kiabálna, ha bármelyik másik macska tenné ezt, de Arielnek megengedi.

Egyszer nyaralni készültem, és Pongót két hétre egy állatpanzióként is működő madárkereskedésben helyeztem el. Egy nagy macskaszállító dobozba szoktam Pongót betenni, amikor elviszem otthonról. A láda falába már sikerült néhány lyukat rágnia, de azért még megfelelt a célnak. A ládát a konyhapultra tettem, és bementem a nappaliba Pongóért. Készségesen sétált be a szállítódobozba (ez volt az egyetlen mutatványa). Bezártam a láda ajtaját, és elhelyeztem az autóban, az első ülésen.

Fél óráig tartott az út a madárkereskedésig, közben Pongó nézelődött, és a doboz falát rágcsálta, időnként kinyúlt a rácson, és az ujjamba kapaszkodott a karmával, mindenféle rikoltozás és panaszkodás nélkül.

Beléptünk az üzletbe, letettem a szállítódobozt a pultra. Kinyitottam az ajtaját, Pongo előjött, úgy vettem észre, a szokásosnál valamivel gyorsabban.

Betettem a ketrecbe, majd fogtam a szállítódobozt, hogy elinduljak, de még mindig nehéznek éreztem. Hát, ez hogy lehet?

Belenéztem, Ariel bámult vissza rám. Nyilván bemászott, mielőtt elindultunk otthonról, és együtt tette meg Pongóval a huszonöt kilométeres utat, egész idő alatt egyetlen hang nélkül. Össze voltak zárva, és egyik sem harapta vagy karmolta meg a másikat – egyetlen apró tollat vagy vércseppet sem találtam. Ugyan ki hinné ezt el? A madárkereskedésben legalábbis senki.

Ebben a világban, ahol nemzetek háborúznak, ez a két jószág, akik egyébként egymásnak természetes ellenségei, olyan kapcsolatot épített, amely átlépett a faji különbségeken. Ha a madarak és a macskák képesek rá, hogy kijöjjenek egymással, talán a világ többi részén is van remény.

Amikor két héttel később elhoztam Pongót, megállt, és mielőtt belépett volna, belenézett a szállítódobozba. Igaz, hogy madár, de nincs tyúkesze.